Életem első natúr színekben játszó tortája, melyet egy baráti házaspár férj-tagja kért házassági évfordulójukra. Meglepetésnek szánta, de bebuktuk a nagy szervezkedést, mivel közös facebookot használnak feleségével. Sajnáltam, mert nagyon szeretem a meglepetéseket.
Érdekes volt földszínekkel dolgozni, mivel a tortáimnál szeretem az élénk színeket, az erős kontrasztokat. Ez a torta finoman elegáns lett. Eszembe jutott róla az esküvőjük is, ahol a menyasszony egy gyönyörű, rendhagyó, halvány barackszínű ruhában indult élete nagy útjára.
A ruháról jut eszembe, megosztom veletek az én ruhapróbám történetét.
Lányom ballagni fog. Az érettségire való "lázas" készülődés, tételkidolgozás, kosztümválasztás mellett készülünk a szalagavatóra. Dóri táncolni fog, keringőzik. Kell egy szép ruha. Gondos, előrelátó anyukaként nem kölcsönöztem, hanem vettem egyet: az idén Dóri táncol benne, jövőre Fanni, én meg majd újra férjhez megyek. 3:1 csomag. Gondoltam. :)
Megjött a ruha, gyönyörű, strasszos, kövekkel kirakott, tüllös, habos-babos tünemény. Egy vállfán lógott a szekrényen és elkezdtünk szemezni egymással. Csak néztem-néztem, és egy óvatlan pillanatban kiugrott belőlem a kislány-énem. Elementáris erővel tört rám a menyasszonyi ruha felöltésének vágya. Felrángattam magamra a 36-os méretű ruhát. Teszem hozzá, hogy zsenge lánykoromban sem volt 36-os méretem, a mostani állapot szerint pedig 2 ruhamérettel volt alattam. Ha "szépruháról" van szó, a női kreativitás (és ökörség) végtelen. Arra gondoltam ugyanis, hogy egy kicsit biztosan szűk lesz, de a fűző mindent megold. Megoldott: másfél órás rabságot egy ruha fogságában. Hogy, hogynem - egyedül voltam itthon - sikerült magam befűzni a ruhába.....
Arról a képről, ami a tükörből visszaköszönt, jobb nem beszélni. Ha a párom ebben az állapotban meglátott volna, azt hiszem nem az lett volna az első gondolata, hogy rögvest oltár elé akar vezetni.
Szétröhögtem volna magam, ha kapok egy kis levegőt. De nem kaptam! És a fűzőzsinór vége is "elveszett".
Álltam a hálószoba közepén a tükörgardróbbal szemben, én, a levegőért kapkodó, királylány-ruhás lökött tyúk, vörösödő fejjel, kidülledt szemekkel és nem tudtam hogyan tovább. Annyira szerettem volna fetrengeni a röhögéstől, vagy keservesen sírni a hülyeségem láttán, de mozdulni is alig bírtam, levegőm meg nem volt.
.... és kezdetét vette egy másfél órás szabadulóművész gyakorlat, amit talán Houdini is megirigyelt volna. Művészi szintre emeltem a behúzom a hasam - kifújom a levegőt - fele-méretűre préselem magam gyakorlatsort, hogy milliméterenként körbemozdítsam magamon a ruhát, miközben egy jógit megszégyenítő módon nyújtogattam karjaimat a hátam közepén elveszett fűzőzsinór után kutatva. És meglett a zsínór, engedett a szorítás, s közben új értelmet nyert a nagy Lennon-i gondolat ".....rájöttem, hogy levegő nélkül nem tudok élni.". Lehet, hogy soha nem növök fel, de a történet tanulsága:
.....az ember lánya 43 évesen ne királylánykodjon!
Megjött a ruha, gyönyörű, strasszos, kövekkel kirakott, tüllös, habos-babos tünemény. Egy vállfán lógott a szekrényen és elkezdtünk szemezni egymással. Csak néztem-néztem, és egy óvatlan pillanatban kiugrott belőlem a kislány-énem. Elementáris erővel tört rám a menyasszonyi ruha felöltésének vágya. Felrángattam magamra a 36-os méretű ruhát. Teszem hozzá, hogy zsenge lánykoromban sem volt 36-os méretem, a mostani állapot szerint pedig 2 ruhamérettel volt alattam. Ha "szépruháról" van szó, a női kreativitás (és ökörség) végtelen. Arra gondoltam ugyanis, hogy egy kicsit biztosan szűk lesz, de a fűző mindent megold. Megoldott: másfél órás rabságot egy ruha fogságában. Hogy, hogynem - egyedül voltam itthon - sikerült magam befűzni a ruhába.....
Arról a képről, ami a tükörből visszaköszönt, jobb nem beszélni. Ha a párom ebben az állapotban meglátott volna, azt hiszem nem az lett volna az első gondolata, hogy rögvest oltár elé akar vezetni.
Szétröhögtem volna magam, ha kapok egy kis levegőt. De nem kaptam! És a fűzőzsinór vége is "elveszett".
Álltam a hálószoba közepén a tükörgardróbbal szemben, én, a levegőért kapkodó, királylány-ruhás lökött tyúk, vörösödő fejjel, kidülledt szemekkel és nem tudtam hogyan tovább. Annyira szerettem volna fetrengeni a röhögéstől, vagy keservesen sírni a hülyeségem láttán, de mozdulni is alig bírtam, levegőm meg nem volt.
.... és kezdetét vette egy másfél órás szabadulóművész gyakorlat, amit talán Houdini is megirigyelt volna. Művészi szintre emeltem a behúzom a hasam - kifújom a levegőt - fele-méretűre préselem magam gyakorlatsort, hogy milliméterenként körbemozdítsam magamon a ruhát, miközben egy jógit megszégyenítő módon nyújtogattam karjaimat a hátam közepén elveszett fűzőzsinór után kutatva. És meglett a zsínór, engedett a szorítás, s közben új értelmet nyert a nagy Lennon-i gondolat ".....rájöttem, hogy levegő nélkül nem tudok élni.". Lehet, hogy soha nem növök fel, de a történet tanulsága:
.....az ember lánya 43 évesen ne királylánykodjon!
