El sem tudom hinni, de az én gyönyörű "pici" lányom az idén ünnepelte az utolsó 1 X-es szülinapját. Mintha ma lett volna, mikor először fogtam a karomba az én szépséges, csöpp lánykámat. Emlékszem, hogy élveztem a babázás minden pillanatát, majd a mondókázást, éneklést, az első suta lépéseket. Emlékszem, hogy szinte fizikai fájdalmat éreztem, mikor oviba ment, mert a nap jelentős részében kiszakadt az életemből. Aztán úgy felgyorsult minden: iskola, alsó tagozat, felső tagozat, továbbtanulás, középiskola és az idén már érettségizni fog. Felnőtt! És megint rám tör az érzés, mint amikor oviba ment, az szívszaggató, hogy egyre hosszabb időre szakad ki az életemből.
Majd túlteszem magam rajta, mindig ott leszek nekik a háttérben, én, a "biztos pont", azzal a boldog tudattal, hogy a sors megajándékozott két nagyon klassz csajjal, akikre nagyon büszke vagyok, akiket nagyon-nagyon szeretek, akiknek a legszebb dolgot köszönhetem: anyává tettek. Boldogság, hogy vagytok nekem!
Dóri nagy gonddal tervezte a tortáját, fekete-fehér-arany színekben gondolkodott és nagyon szeretett volna egy koronát a torta díszeként. Nagyon-nagyon sajnáltam és dühös voltam, mikor a több napig készített cukormassza tiara a felhelyezéskor megadta magát és darabjaira hullott. Még szerencse, hogy gyöngyszalag és toll mindig van itthon, így megmentettem a helyzetet, bár nagyon bántott a dolog. Dórin is láttam a csalódást, de jól viselte. Kárpótlásként kapott tőlem egy "igazi" arany koronát. :)
Dorcikám! Isten éltessen!
